HETEDIK FEJEZET
Miután végignéztük, hogy barátunkat illendően beiktatták új hivatalába, szemünket Windsor felé fordítottuk. Oly közel volt az a hely Londonhoz, hogy fel sem merült az elválás fájdalmas gondolata, amikor elhagytuk Raymondot és Perditát. A kormányzói palotában vettünk búcsút tőlük. Igencsak kellemes volt látni a húgomat belépni a dráma szellemébe, és azzal próbálkozni, hogy pozícióját méltósággal töltse be. Belső büszkesége és alázatos modora most még inkább hadakozott egymással, mint korábban. Félénksége nem mesterkélt volt, hanem a félelemből eredt, hogy nem kap megfelelő elismerést, hogy a hanyag világ kevésre becsüli, ami Raymondot is jellemezte. Perdita azonban gyakrabban gondolt másokra, mint Raymond, és szégyenlőssége részben abból a vágyból származott, hogy a körülötte lévőkből alacsonyabb rendűségi érzést váltson ki, olyan érzést, amire soha nem is gondolt. Születése és neveltetése okán Idris jobban beleillett volna a ceremónia formaságaiba, de amilyen könnyedség kísérte nála az ilyen dolgokat, hiszen megszokta, ugyanez unalmassá is tette őket, Perdita viszont minden hátulütő ellenére élvezte a helyzetet. Túlságosan tele volt új ötletekkel, semhogy nagy fájdalmat érzett volna elválásunkkor, szeretettel elbúcsúzott tőlünk, és megígérte, hogy hamarosan meglátogat minket, de nem volt kifogása az elválást okozó körülmények ellen. Raymond szelleme elszabadult; nem tudta, mihez kezdjen újonnan kapott hatalmával, a feje tele volt tervekkel, egyelőre egyik mellett sem határozott még – de megígérte magának, a barátainak és a világnak, hogy kormányzóságának korszakát valami felülmúlhatatlanul dicsőséges tett fogja jelölni.
Így hát róluk beszélgettünk, és moralizáltunk, amint megcsappant létszámmal visszatértünk a windsori kastélyba. Rendkívüli örömöt éreztünk, hogy megszabadultunk a politika zűrzavarától, és megkettőzött buzgalommal kerestük a magányt. Nem vágytunk elfoglaltságra, de érdeklődő természetem most kizárólag az intellektuális erőfeszítések felé fordult, és a kemény tanulást kiváló orvosságnak találtam arra, hogy csillapítsa a szellemnek azt a lázát, amely a tunyaságban minden bizonnyal rám támadt volna. Perdita megengedte, hogy Clarát visszavigyük magunkkal Windsorba, és ő meg az én két bájos gyermekem az érdeklődés és a szórakozás állandó forrásai voltak.
Az egyetlen, a békességünket zavaró körülmény Adrian egészsége volt. Nyilvánvalóan rosszabbodott, minden olyan tünet nélkül, amelyből következtethettünk volna betegségére, hacsak kifényesedett szeméből, élénk tekintetéből és kipirult arcából nem a tüdővésztől kellett rettegnünk, de sem fájdalmat, sem félelmet nem érzett. Mohón vetette magát a könyvekre, és a tanulmányokat az általa legjobban kedvelt társaságban, a húgával és velem pihente ki. Néha felment Londonba meglátogatni Raymondot, és nézni az események fejlődését. Clara gyakran elkísérte ezekre a kirándulásokra, részint azért, hogy találkozzon a szüleivel, részint, mert Adrian örömét lelte a bájos gyermek csacsogásában és intelligens külsejében.
Közben Londonban minden jól ment. Befejeződtek az új választások, a parlament összeült, Raymondot ezernyi jótékony terv foglalkoztatta. Csatornáknak, vízvezetékeknek, hidaknak, impozáns épületeknek és különféle közhasznú építményeknek fogtak neki, Raymondot állandóan tervezők és tervek vették körül, amelyeknek célja az volt, hogy Angliát a termékenység és a pompa színterévé tegyék; a szegénységet fel akarták számolni, az embereket pedig majdnem úgy szállítani az egyik helyről a másikra, ahogyan Huszein, Ali és Ahmed hercegek [xxxix] utaztak az Ezeregyéjszakában. Az ember fizikai állapota hamarosan nem lesz csekélyebb az angyalok üdvösségénél; megszűnnek a betegségek; a munkát megkönnyítik legnehezebb terheitől. Mindez nem látszott túlzásnak. Az élet művészetei és a tudomány felfedezései olyan mértékben szaporodtak, ami minden számítást maga mögött hagyott; az élelem, hogy úgy mondjam, spontán termett – olyan gépek jöttek létre, amelyek kielégítették a lakosság minden szükségletét. Egy rossz vezetés mégis megmaradt, és az emberek nem voltak boldogok, nem azért, mert nem tudták volna, hanem mert nem akarták összeszedni magukat, hogy eltávolítsák a maguk emelte akadályokat. Raymond inspirálni akarta őket jótékony akaratával, és a társadalom gépezete, ha egyszer hibátlan szabályok szerint elrendeződött volna, soha többé nem tért volna ki helytelen irányba. Ezekért a reményekért Raymond felhagyott régen dédelgetett törekvésével, hogy a nemzetek évkönyveibe sikeres hadvezérként kerüljön be, kardját félretéve, a béke és annak hosszan tartó dicsőségei váltak a céljává – a cím, amelyre vágyott, országának jótevője lett.
Több más munka között, amelyekben részt vett, tervezte egy nemzeti galéria [xl] építését festmények és szobrok számára. Az ő birtokában is több volt, és azt tervezte, a köztársaságnak adományozza őket, és minthogy az épület kormányzóságának nagy éke lett volna, igen kényes volt rá, hogy milyen terv alapján épüljön meg. Több száz tervet hoztak elébe, amelyeket elvetett. Még Itáliába és Görögországba is elküldetett tervekért, ám mivel azt akarta, hogy a tervet eredetiség és tökéletes szépség egyaránt jellemezze, próbálkozásai egy ideig nem jártak eredménnyel. Végül jött egy rajz egy címmel, ahová a postát küldeni lehet, és művész neve nem volt aláírva. A terv elegáns és új volt, ám hibás, annyira hibás, hogy bár jó ízlésű kéz és szem rajzolta, nyilvánvalóan nem lehetett építész munkája. Raymond örömmel nézegette, minél többet szemlélte, annál jobban tetszett neki, ám a vizsgálat során a hibák is szaporodtak. Írt a megadott címre, hogy látni kívánja a tervezőt, hogy olyan változtatásokat hajtson végre, amelyeket javasolni fog az eredeti kitalálóval való konzultáció során.
Egy görög jött. Középkorú férfi, némi intelligens modorral, de olyan átlagos ábrázattal, hogy Raymond nem tudta elhinni, hogy ő a tervező. A férfi beismerte, hogy nem építész, de hirtelen felvillant előtte az épület terve, és elküldte, bár a legcsekélyebb reménye sem volt rá, hogy elfogadják. Kevés szavú ember volt. Raymond kérdezgette, ám tartózkodó válaszai miatt az embertől egy-kettőre a rajz felé fordult. Rámutatott a hibákra és az általa óhajtott változtatásokra, felkínált a görögnek egy ceruzát, hogy ott helyben javítsa ki a vázlatot, amit látogatója visszautasított, azt mondta, tökéletesen érti, és majd otthon dolgozik rajta. Végül Raymond megengedte, hogy távozzon.
Másnap a görög visszatért. A terv át volt rajzolva, de maradt még sok hiba, és sok utasítást félreértett.
− Jöjjön – mondta Raymond –, tegnap engedtem a kérésének, most ön tegyen eleget az enyémnek: vegye el a ceruzát!
A görög elvette, de nem úgy kezelte, ahogyan művészek szokták, végül azt mondta:
− Be kell vallanom önnek, uram, hogy ezt a rajzot nem én készítettem. Az igazi tervezőt nem láthatja, utasításait az én közvetítésemmel kell elküldenie. Legyen hát olyan kegyes, nézze el tudatlanságomat, és magyarázza el a kívánságait nekem; idővel, biztos vagyok benne, elégedett lesz.
Raymond hiába faggatta, a titokzatos görög többet nem mondott. Egy építész találkozhatna a művésszel? Ezt is visszautasították. Raymond megismételte az utasításait, és a látogató távozott. Barátunk azonban eltökélte, hogy óhaját nem fogják meghiúsítani. Gyanította, hogy a rejtély oka rendkívüli szegénység lehet, és a művész nem kívánja, hogy szerény öltözékben és lakáskörülmények között lássák. Raymondot ez csak még inkább arra indította, hogy a művészt felfedezze; a titokzatos tehetségek iránti érdeklődésétől vezettetve, ezért megparancsolta egy, az ilyen dolgokban járatos embernek, hogy amikor a legközelebb jön, kövesse a görögöt, és nézze meg, melyik házba megy be. Küldöttje engedelmeskedett, és hozta az óhajtott hírt. Nyomon követte a férfit a metropolisz egyik legnyomorúságosabb utcájába. Raymond nem csodálkozott, hogy ilyen helyzetben a művész visszahúzódott a nyilvánosság elől, de elszántságán ez nem változtatott.
Ugyanaznap este egyedül ment a mondott házhoz. Szegénység, piszok és mocskos nyomorúság jellemezték a ház külsejét. Ó, jaj! – gondolta Raymond – sokat kell még tennem, amíg Angliából paradicsom lesz. Kopogtatott; az ajtót felülről madzaggal nyitották ki – nyomban előtte volt a törött, rozoga lépcső, de senki nem mutatkozott, ismét kopogott, hiába – és akkor, a késlekedéstől türelmetlenül, felment a sötét, nyikorgó lépcsőn. Az volt a legfőbb óhaja, kivált miután látta a művész siralmas lakhelyét, hogy a tehetséges, ám nyomorúságban szenvedő emberen segítsen. Olyan ifjat képzelt maga elé, akinek a szemében a géniusz szikrázik, és termete koplalástól karcsú. Kissé tartott tőle, hogy nem lesz a fiatalember kedvére, de abban bízott, hogy oly finoman lesz képes kinyilvánítani nagylelkű kedvességét, hogy nem vált ki visszautasítást. Melyik emberi szív van zárva a kedvesség előtt? Bár a túlzott szegénység hajlamos a szenvedőt képtelenné tenni arra, hogy elfogadja a megalázónak vélt jótéteményt, a jótevő lelkesedésének képesnek kell lennie legalább annyira megnyugtatni az illetőt, hogy némi hálát érezzen. Ezek a gondolatok bátorították Raymondot, amint ott állt a ház legmagasabban lévő szobájának ajtaja előtt. Miután hiába próbált bejutni a többi szobába, ennek a küszöbén éppen csak, hogy belül meglátott egy pár apró török papucsot, az ajtó kissé nyitva volt, ám bent teljes volt a csend. Valószínűnek látszott, hogy a szoba lakója távol van, de abban a biztos hitben, hogy megtalálta az emberét, kalandvágyó kormányzónk kísértést érzett, hogy belépjen, egy erszényt hagyjon az asztalon, és csendben távozzon. Ezzel a szándékkal nyomta be finoman az ajtót, de a szobában voltak.
Raymond sosem járt nyomortanyán, és az elé táruló kép szíven ütötte. A padló több helyen lesüllyedt, a hámló falak kopárak voltak, a mennyezeten az időjárás hagyott nyomokat, a sarokban ütött-kopott ágy állt; a szobában csupán két szék volt meg egy törött asztal, ahol bádog gyertyatartóban égett a gyertya; és ebben a sivár és szívfacsaró szegénységben mégis olyan rend és tisztaság mutatkozott, ami meglepte őt. A gondolat nyomban elillant, mert figyelmét nyomban a nyomorúságos odú lakója vonta magára. Nő volt. Az asztalnál ült; az egyik kis kezével a szemét ernyőzte a gyertya fénye elől, a másikban ceruzát tartott; tekintetét az előtte fekvő rajzra szegezte, amelyben Raymond a neki bemutatott tervet ismerte fel. A nő egész megjelenése felkeltette a legmélyebb érdeklődését. A nő sötét hajfonatai vaskos kontyokba voltak tűzve, mint a görög szobrok fej díszei; öltözéke ócska volt, de tartásáról lehetett volna megmintázni a kecsességet. Raymond zavarosan emlékezett rá, hogy látott már ilyen alakot; átvágott a szobán, a nő nem emelte fel a tekintetét, csak újgörög nyelven azt kérdezte, ki az.
− Barát – felelte ugyanazon a nyelven Raymond. A nő csodálkozva nézett fel, és Raymond látta, hogy Evadne Zaimi az. Evadne, Adrian szerelmének egykori bálványa, aki mostani látogatója kedvéért lekicsinyelte a nemes ifjút, aztán, amikor elhanyagolta az, akit szeretett, összetört reményekkel és a nyomorúság égető érzésével visszatért görög szülőhazájába. A szerencse miféle fordulata hozta Angliába, és szállásolta el így?
Raymond megismerte Evadnét, és az udvarias jóakarat helyett nyomban átváltott a kedvesség és az együttérzés legszívélyesebb kinyilvánítására. A lány látványa ebben az állapotban nyílvesszőként hasított a szívébe. Leült mellé, megfogta a kezét, és ezernyi olyan dolgot mondott, amelyekből az együttérzés és a szeretet legmélyebb szelleme áradt. Evadne nem válaszolt; nagy, sötét szemét lesütötte, végül egy könnycsepp gördült le a pilláin.
− Lám – kiáltotta –, a kedvesség képes arra, amire semmiféle ínség, semmiféle nyomorúság nem volt képes; sírok.
Valóban sok könnyet ejtett; a feje öntudatlanul Raymond vállára hajlott, az pedig fogta a kezét, csókolta beesett, könnytől maszatos orcáját. Elmondta, hogy szenvedéseinek most vége; senki nem értett úgy a vigasztaláshoz, mint Raymond; nem érvelt, nem szavalt, de tekintetéből együttérzés sugárzott. Kellemes képeket vázolt a szenvedő elé; simogatása nem ébresztett bizalmatlanságot, mert pusztán abból az érzésből fakadt, amely arra készteti az anyát, hogy megcsókolja sebesült gyermekét; vágy, hogy minden lehetséges módon kimutassa érzései igaz voltát és a hő óhaj, hogy balzsamot öntsön a szerencsétlen meggyötört elméjébe.
Amint Evadne visszanyerte az önuralmát, Raymond szinte vidám lett; tréfált a lány szegénységének gondolatával. Valami azt súgta Raymondnak, hogy nem a szegénység igazi rossz vonásai nyomták Evadne szívét, hanem a velejáró megalázottság és szégyen; ahogy beszélt, megfosztotta az állapotot ezektől, néha energikusan magasztalva Evadne szilárdságát, majd régebbi állapotára utalva, álruhás hercegnőnek nevezve őt. Szívélyes ajánlatokat tett, hogy a segítségére lesz; Evadnét jobban lekötötték az őt foglalkoztató gondolatok, semhogy akár elfogadja, akár visszautasítsa őket; végül Raymond azzal távozott, hogy másnap ismét meglátogatja a lányt. Vegyes érzelmekkel tért haza, Evadne nyomorúsága fájdalmat váltott ki belőle, de élvezettel gondolt a lehetőségre, hogy segíthet rajta. Valamilyen ok, amelyről nem adott számot még önmagának sem, megakadályozta abban, hogy elmesélje a kalandot Perditának.
Másnap olyan álruhát öltött, amilyet egy köpeny biztosít, és újra meglátogatta Evadnét. Menet közben vásárolt egy kosárnyi drága gyümölcsöt, amilyenek a lány hazájában honosak, és gyönyörű virágokat hintve rájuk, ment barátnéja nyomorúságos padlásszobájába.
− Nézze csak – kiáltotta belépve –, micsoda madáreledelt hoztam az én kis háztetőn tanyázó verebemnek!
Evadne most elmesélte balszerencséjének történetét. Atyja, bár magas rangú volt, végül elszórta vagyonát, hírnevét és befolyását is tönkretette, mivel belemerült a kicsapongásokba. Az egészsége helyrehozhatatlanul megromlott, és őszintén óhajtotta a halála előtt, hogy megóvja lányát a szegénységtől, mert árvaságra jutva, ez a sors várt rá. Ezért elfogadott a számára – és rábeszélte Evadnét is, hogy menjen bele – egy házassági ajánlatot egy Konstantinápolyban élő gazdag görög kereskedőtől. Evadne elhagyta görög szülőföldjét, atyja meghalt, ő pedig fokozatosan elszakadt ifjúsága összes társától és kötelékétől.
A háború, amely mintegy egy esztendeje tört ki Görögország és Törökország között, számos sorsfordulatot hozott. Evadne férje tönkrement, aztán a békétlenség meg a törökök részéről fenyegető vérfürdő elöl éjfélkor voltak kénytelenek menekülni, és nyitott csónakon eljutottak egy angol zászló alatt vitorlázó hajóra, amely nyomban erre a szigetre hozta őket. Megőrzött ékszereikből éltek egy ideig. Evadne szellemének minden erejével azon fáradozott, hogy jobb hangulatra derítse az urát. Vagyonának elvesztésétől, kilátástalannak látszó jövőjétől és a semmittevéstől, amelyre a szegénység kárhoztatta, szegény ember kis híján eszét vesztette. Öt hónappal az után, hogy Angliába érkeztek, öngyilkosságot követett el.
− Azt fogja kérdezni – folytatta Evadne –, hogy mit csináltam azóta, miért nem fordultam segítségért az itt élő gazdag görögökhöz, miért nem tértem haza a szülőföldemre. Az ezekre a kérdésekre adott válaszomat nem fogja kielégítőnek találni, nekem azonban elegendő volt ahhoz, hogy továbbvezessen, napról napra, minden nyomorúságot eltűrve, semhogy ily módon keressek segítséget. A nemes, bár pazarló Zaimi lánya koldusként jelenjen meg a vele egyenrangúak vagy alantasabbak előtt, noha előkelőbb nincs nála? Hajtsam meg előttük a fejem, és szolgai gesztussal adjam el örökre a nemességemet? Ha volna gyermekem vagy bármilyen kötelék, amely a létezéshez köt, talán lealacsonyodnék ehhez, ám ahogyan a helyzet áll, a világ durva mostohaanya; szíves-örömest elhagynám a szállást, amelyet vonakodva nyújt, és a sírban feledném büszkeségemet, küzdelmeimet, csüggedésemet. Hamarosan eljön az ideje; a bánat és az éhezés már elszívták létezésem alapjait; igen rövid idő múlva elmegyek; az önpusztítás bűnétől nem szennyezve, a lealacsonyodás emlékétől nem érintve lelkem félredobja ezt a földi nyomorúságot, és elnyeri a jutalmat, amelyet a lelki erő és a lemondás érdemel. Talán őrültségnek véli ezt, de önben is van büszkeség és elszántság, ne csodálkozzon, hogy büszkeségem szelídíthetetlen, elszántságom változtathatatlan.
Miután így előadta történetét, és úgy adta okát, ahogyan alkalmasnak vélte, hogy miért nem kér segítséget honfitársaitól, Evadne elhallgatott; ugyanakkor úgy tetszett, volna még mondandója, de nem találja hozzá a szavakat. Raymond közben ékesszóló volt. Az a vágya, hogy bájos barátnéjának visszaadja társadalmi rangját és elveszített jólétét, felélénkítette, és energikusan adta elő a témával kapcsolatos minden kívánságát és szándékát. De leállíttatott; Evadne ígéretet csikart ki belőle, hogy minden barátja elől elhallgatja, hogy ő Angliában van.
− Windsor grófjának a rokonai – mondta büszkén – kétségtelenül azt hiszik, kárt tettem benne; talán maga a gróf lenne az első, aki felmentene, de valószínűleg nem érdemlek felmentést. Akkor – ahogyan mindig is szokásom volt – ösztönösen cselekedtem. Ez a nyomorú szállás legalább bizonyítja viselkedésem érdekmentességét. Mindegy: nem kívánom védeni az ügyemet egyikükkel szemben sem, Lordságod előtt sem tenném, ha ön nem talált volna rám. Tetteim menete igazolni fogja, hogy inkább meghalok, semhogy gúny tárgya legyek – Nézzétek csak a büszke Evadnét rongyaiban! Nézzétek a koldus-hercegnőt! A gondolatban darázs mérge rejlik – ígérje meg, hogy nem sérti meg a titkomat.
Raymond megígérte, de ebből újabb beszélgetés lett. Evadne még egy elkötelezettséget kívánt tőle, hogy az ő beleegyezése nélkül Raymond nem fog semmiféle akcióba a megsegítésére, és maga sem ajánl fel segítséget.
− Ne alacsonyítson le a saját szememben – mondta –, a szegénység régi dajkám, kemény az arca, de becsületes. Ha becstelenség – vagy olyasmi, amit én becstelenségnek tartok – kerül a közelembe, akkor végem.
Raymond rengeteg érvet és heves rábeszélést alkalmazott, hogy legyőzze ezt az érzést, de a lányt nem tudta meggyőzni, és a beszélgetéstől izgatottan, Evadne vadul és szenvedélyesen ünnepélyes esküt tett, hogy elmenekül, és olyan helyen rejtőzik el, ahol Raymond nem találhatja meg, ahol az éhezés hamarosan elhozza a halált, és véget vet szenvedéseinek, ha Raymond kitart megalázó ajánlatai mellett. El tudja tartani magát – mondta. És aztán megmutatta, hogyan, mert különböző rajzokat és festményeket készített, bár filléreket kapott a megélhetésére. Raymond egyelőre megadta magát. Biztos volt benne, hogy ha egy ideig kedvében jár a lány önfejűségének, végül győz a barátság és a józan ész.
Ám az Evadnét irányító érzések lénye legmélyén gyökereztek, és úgy növekedtek, hogy azt Raymond nem tudta megérteni. Evadne szerette Raymondot. Ő volt képzeletének hőse, a kép, amelyet a szerelem vésett szívének változatlan anyagába. Hét évvel korábban, ifjúsága virágjában Evadne Raymondhoz kötődött; Raymond a lány hazáját szolgálta a törökök elleni harcban; Evadne tulajdon országában szerezte meg azt a katonai dicsőséget, amely különösen drága volt a görögöknek, hiszen még mindig lépésről lépésre kellett megküzdeniük biztonságukért. Amikor Raymond visszatért onnan, és először jelent meg a nyilvánosság előtt, Evadne szerelme nem szerezhette meg Raymondét, amely akkor Perdita és a korona között ingadozott. Miközben a férfi még döntésképtelen volt, Evadne elhagyta Angliát, eljutott hozzá Raymond házasságkötésének híre, és reményei, ezek a rosszul táplált bimbók, elhervadtak. Számára odalett az élet dicsősége, a szerelem rózsás hálója, amely minden tárgyat a maga színére festett át, elhalványult. Evadne elégedett volt azzal, hogy az életet olyannak fogadja el, amilyen, és hogy a legtöbbet hozza ki az ólomszínű valóságból. Férjhez ment, jellemének energiáit új színterekre vitte magával, gondolatait a becsvágy felé fordította, a vlach hercegnő címének és hatalmának megszerzését tűzte ki céljául, miközben hazafias érzelmeit megbékítette annak a jónak a tudata, amelyet országának tehet, ha urának sikerül megszereznie a hercegséget. Meg kellett azonban tudnia, hogy a becsvágy éppoly valótlan ámítás, amilyen a szerelem. Az oroszokkal céljai elérése érdekében szőtt cselszövése felkeltette a török porta gyanakvását és a görög kormány ellenszenvét. Evadnét mindkettő árulónak tartotta, és bekövetkezett férjének bukása; a halált elkerülték azáltal, hogy idejében elmenekültek, és vágyai magasából Evadne az angliai nyomorba zuhant. A történet nagyobb részét eltitkolta Raymond elől; azt az undort és visszautasítást sem vallotta be, amely a legszörnyűbb bűnt elkövető bűnözőként – idegen zsarnokság sarlójával lett volna képes lenyesegetni hazája éppen csak létrejövő, új szabadságjogait – osztályrésze lett volna, ha ilyesmiért folyamodik a görögöknél.
Tudta, hogy ő az oka a férje teljes bukásának, és ráhangolta magát a következmények elviselésére. A gyötrelem kiváltotta szemrehányásokra, vagy ami még rosszabb, a gyógyíthatatlan, nem panaszkodó depresszióra, amikor urának elméje kábulatba hanyatlott, ami nem volt kevésbé fájdalmas, mert néma és mozdulatlan volt. Szemrehányást tett magának ura haláláért, úgy vélte, bűn és bűnhődés veszik körül; hiába próbálta a lelkiismeret-furdalást enyhíteni önnön valódi integritásának emlékével, a világ és ő maga is tetteit a következményeik alapján ítélte meg. Imádkozott a férje lelkéért; kérte a Legfelső Hatalmat, hogy őt tegye felelőssé a férfi önpusztításának bűnéért, s megesküdött, hogy levezekli az ura tettét.
Ebben a nyomorúságban, amelynek hamarosan el kellett volna őt pusztítania, Evadnét csupán egyetlen gondolat vigasztalta. Ugyanabban az országban élt, ugyanazt a levegőt szívta, amelyet Raymond. A kormányzó nevét zengte minden nyelv, eredményeiről, terveiről, fenségéről szólt minden történet. Egy nő szívének semmi nem oly becses, mint szerelme tárgyának dicsősége és kiválósága; ezért Evadne minden szörnyűség ellenére örvendett Raymond hírnevének és boldogulásának. Amíg az ura élt, ezt az érzést bűnnek tartotta, elnyomta, bánta. Amikor a férje meghalt, a szerelem éppúgy kezdett áradni, ahogyan régen, zavargó hullámai elöntötték Evadne lelkét, és ő átengedte magát fékezhetetlen hatalmának.
De soha, ó, soha ne lássa őt Raymond ebben a lealacsonyított állapotában. Soha ne kerüljön a férfi szeme elé bukottan és, ahogyan Evadne gondolta, a szépség büszkeségétől megfosztva, egy padlásszoba szegénység sújtotta lakójaként, olyan névvel, amely csak szemrehányással egyenlő, bűntudattal a lelkén. De bár áthatolhatatlan fal állt kettejük között, Raymond közszereplői mivolta lehetővé tette, hogy Evadne tudjon minden tettéről, életének napi menetéről, még a beszélgetéseiről is. Egyetlen fényűzést engedett meg magának, mindennap elolvasta az újságokat, és élvezte a kormányzó tetteit magasztaló dicséreteket. Nem mintha ezt az élvezetet nem kísérte volna bánat. Perdita nevét örökre összefűzték Raymondéval; hitvesi boldogságukat még a tettek hiteles tanúságtétele is igazolta. Állandóan együtt voltak, a szerencsétlen Evadne sehol sem olvashatta úgy Raymond nevét, hogy ugyanakkor ne merült volna fel az asszony képe, aki hűséges társa ura minden munkájának és gyönyörének. Ők, őnagyméltóságaik, ez szúrt szemet minden sorban méregitalként, amely Evadne vérét is megmérgezte.
Az újságban látta a hirdetést is a nemzeti galéria tervezéséről. Ízléssel kombinálva azoknak az építményeknek az emlékét, amelyeket keleten látott és a géniusz erőfeszítésével, amely a stílus egységével ruházta fel őket, készítette el a tervet, amelyet elküldött a kormányzónak. Diadalmaskodott az elképzelése, hogy ismeretlenül és elfeledetten is jót tegyen azzal, akit szeret, és lelkes büszkeséggel várta, hogy kivitelezzék az egyik alkotását, amely, kőből halhatatlanná faragva, Raymond neve alatt marad az utókorra. Mohón várta küldöncének visszaérkezését a palotából; kielégíthetetlenül hallgatta beszámolóját a kormányzó minden egyes szaváról, tekintetéről; üdvöt érzett ebben a kommunikációban szerelmével, bár az nem tudta, kinek címezte utasításait. Maga a rajz is kimondhatatlanul kedves lett Evadne számára. Raymond látta, és megdicsérte; Evadne újrarajzolta, minden egyes ceruzavonás olyan volt, mint valami izgató muzsika egy-egy akkordja, és egy templomot juttatott Evadne eszébe, amelyet lelke legmélyebb és a leginkább kimondhatatlan érzelmeinek ünneplésére emel. Ezek a gondolatok foglalkoztatták, amikor először hangzott fel a fülében Raymond hangja, ez az egykor hallott, sosem feledhető hang, Evadne uralkodott az érzelmein, és csendes szelídséggel fogadta a férfit.
A büszkeség és a gyöngéd érzelem most csatázott, és végül kiegyeztek egymással. Találkozik Raymonddal, ha már a sors elvezette hozzá, és hűséges rajongásával kiérdemelte a férfi barátságát. Ám tisztességén és nagyra becsült függetlenségén nem eshet csorba érdekek miatt vagy anyagi kötelezettségekkel kapcsolatos, bonyolult érzések és a jótevő meg a kedvezményezett egymáshoz viszonyított helyzete miatt. Evadne szellemének nem mindennapi ereje volt; érzéki vágyait képes volt alárendelni szellemi kívánságainak, képes volt elviselni inkább hideget, éhséget és nyomorúságot, semhogy elfogadjon a szerencsétől holmi vitathatót. Ó, jaj, hogy az emberi természetben a szellemi fegyelemnek ez a foka és magának a természetnek megvető elhanyagolása nem egyesül az erkölcsi kiválósággal!
Ám az elhatározás, amely megengedte Evadnénak, hogy ellenálljon a nyomor kínjainak, szenvedélyei túlzott erejéből keletkezett, és az összpontosított önuralom, amelynek mindez jele volt, arra rendeltetett, hogy elpusztítsa magát a bálványt, hogy megőrizze annak a tiszteletét, akinek a kedvéért alávetette magát ennek a nyomorúságnak.
Kapcsolatuk folytatódott. Evadne fokozatosan elmesélte barátjának az egész történetét, hogy a neve hogyan szennyeződött be Görögországban, miféle bűn terheli az ura halála miatt. Amikor Raymond felajánlotta, hogy tisztára mossa a hírét, és bebizonyítja a világnak hazafiságát, Evadne kijelentette, hogy csak a szenvedésektől reméli lelkiismerete megtisztulását, hogy az ő elmeállapotában, amely talán beteges, az elfoglaltság üdvözlésre méltó gyógyír; kicsikarta Raymond ígéretét, hogy egy hónapig nem beszélnek Evadne érdekeiről, de megígérte, hogy azután részben enged a férfi óhajának. Evadne nem titkolhatta maga elől, hogy bármiféle változás elválasztaná Raymondtól, hisz most mindennap találkozott vele. Raymond kapcsolata Adriannel és Perditával sosem került szóba; Raymond Evadne számára meteor volt, társ nélküli csillag, amely kijelölt órájában felbukkant az ő égboltján, akinek a megjelenése boldogságot hozott, és amelynek, bár lenyugodott, sosem halványult el a fénye. Raymond mindennap felkereste Evadne nyomorúságos hajlékát, és jelenléte átváltoztatta a lakást édességben bővelkedővé, a mennyek tulajdon fényében ragyogóvá. Raymond osztozott Evadne delíriumában. „Falat építettek önmaguk és a világ közé.” – Odakinn ezernyi hárpia tombolt, bűntudat és nyomorúság, a betörésükre alkalmas pillanatot várva. Odabenn békesség volt, pedig az ártatlanság, a féktelen vakság, a félrevezető boldogság és a remény mozdulatlan horgonya békés, de bizonytalan vízben pihent.
Így hát, miközben Raymond a hatalom és a hírnév látomásába burkolózott, s arra várt, hogy uralkodjék az elemeken és az emberi elméken, saját szívének területe elkerülte a figyelmét, és ebből az elfeledett forrásból támadt a hatalmas vihar, amely legyőzte az akaratát, és a könnyen felejtő tengerbe vitte a hírnevet, a reményt és a boldogságot.